2016. október 14., péntek

Terápiás kutya

Terápiás kutya

Therapy dog by CatzRuleMe

Eredeti történet: LINK 

Fordította: Kaycee

Az interjúvoló vidáman pillantott le Pumbára, aki a lábaimnál pihent és szinte már láttam, ahogy az ajkai formálják a kérdést. Mindenki többet akart tudni Pumbáról, nem számított, hogy egy interjúvoló kérdezősködik Pumba jelen létéről a turnékon vagy éppen helybeli LA lakosok mondják, hogy mennyire édes. Az én szeretett kutyám mindig kíváncsivá tette az embereket, és ez engem idegesített. De úgy tűnt, hogy Pumba kedveli a figyelmet.

-          Látom, elhoztad a kutyádat – mondta. – Pumba, igaz?
-          Igen – bólintottam válaszul.
-          Szóval úgy tűnik, hogy ő mindenhova veletek megy. Különleges számodra, igaz?  - mosolygott.
-          Ő az én babám, az életem szerelme. Szeretem, ha a közelembe van. – Vonta meg a vállát mosolyogva.

Az interjúvoló természetesen ezt aranyosnak találta, de ez volt minden, amit mondani akartam neki.
Amikor az interjú véget ért, követtem a banda tagokat a kocsihoz, és autógrammokat osztottam, amíg Tobi fogta nekem Pumbát. Ahogy beszálltunk a kocsiba Tobi hátratette Pumbát az ülésre mellém, és utána a többiek is beszálltak. Mosolyogtam, a karjaimba venni és az ölembe húzni, és megpuszilni őt, a közelsége megnyugtatta az idegeimet.
-          Nos, igazad van – jegyezte meg. – Mindenki tudni akar Pumbáról.
-          Hmmmhmh – dünnyögtem elégedetten, ahogy a kiskutya megnyalta a borostás arcomat. – De nem érdekel addig, amíg jöhet velünk interjúkra.
Tom mosolygott, játékosan megütötte a karom és kinézett az ablakon.

Egy évvel ezelőtt
A nyomás nagy volt. A fanok mérgesek, tudtam, de mégis mit kellett volna tennem? Az album még nem volt kész. Azt hittük, hogy kész, de száz dolog volt, amit felépítettünk az elmúlt csendes évek alatt, és voltak csúnya dolgok, amik aztán felütötték a fejüket, ahogy bejelentettük a visszatérésünket online. Új zenét akartunk adni, a kapcsolat hiány Tom és én és a két G között azért, mert mi LA-ban éltünk, elveszteni két kutyát rákban hetek leforgása alatt miközben a DSDS-en dolgoztunk, kreatív munkák, fan és paparazzi problémák, és az én saját problémáim.

Tom hajthatatlan volt, hogy visszategyen minket a reflektorfénybe. Annak ellenére, hogy majdnem kiléptünk a bandából a németországi zaklatási problémák miatt, ő kész volt arra, hogy visszavigyen minket oda és találkozzunk a fanjainkkal és ne csak annyit mondjunk, hogy hamarosan. Órákat töltött a stúdióban azzal, hogy gitár szólókat írjon, dalszövegeket írt, és kipróbált új hangszereket és hang filtereket. Én nem tudtam ezt csinálni, és már egy ideje úgy érzem, hogy nem is akarom ezt csinálni. Ahogy bemerészkedett a stúdióba nekem el kellett mennem a házból – megsétáltatni a kutyákat, elmenni bulizni, bevásárolni, vagy valamit csinálni – hogy ne a bandán járjon az eszem.

És most a leghosszabb ideje, nem tudom megmondani, hogy miért. Tudtam, hogy újra színpadon akarok lenni, hogy megmutathassam a rajongóinknak, hogy mit csináltunk az évek alatt, hogy kiengeszteljük őket azért az időért, amit csendben töltöttünk. Bűnösnek éreztem magam, hogy alig csináltam valamit, miközben a rajongók annyit Fan Army díjat nyertek nekünk, és főleg azért éreztem magam szörnyen, mert nem tartottam meg az ígéretünket azzal kapcsolatban, hogy 2013-ban visszatérünk.

De mégis, az ötlet megbetegített. Beteg lettem már csak a gondolatától annak is, hogy visszamenjek az ordítozó fiatalok tömegébe, az autógramm osztásba, az interjúadásba és azt, hogy újra a színpadon legyek. Nem akartam. Nem azután, hogy Tom és én új életet találtunk magunknak, egy normális életet Amerika biztonságában. Annyira kényelmesen éreztem magam – talán túl kényelmesen- hogy újra sétálhatok az utcákon testőrök nélkül, vagy hogy kiabáló lányok követnének, hogy megvegyem a saját szükséges dolgaimat a városban és meggyőzhessem az emberek arról, hogy fényképészetet tanulok, ha éppen valaki kérdezné, hogy mi a foglalkozásom. Ez olyan volt, mintha egy új és jobb univerzumba élnénk. De mégis, ez nem az volt, amire mindennap vágytam volna – hiányoztak a rajongók, a turnézás és az interjúk. E között őrlődtem, hogy mit csináljak és hogy hogy érzek ezzel kapcsolatban.

De még mindig akartam zenével foglalkozni, és egy nap megjött az ihlet. Fogtam néhány papírt, amire dalszöveget írtam és levittem Tomnak a stúdióba, ahol ő már a gépnél ült és a zenén dolgozott. Az egyik kezével az egeret fogta, a másik kezében meg egy tál müzli volt.
-          Hé, már egy ideje nem láttalak itt lent – szólt Tom és letette a müzlit. – Van valamid?
Átadtam a tesómnak a szavakkal telefirkált lapot.

-          Van valami ötleted erre?
Tom átolvasta a papírt. – Oh, masquarede of heroes, ez tetszik. – Visszafordult a géphez. – Van egy dallam, amivel már egy ideje próbálkozok. Nem tudom, hogy ez jó-e ehhez a zenéhez vagy sem, de mondd el, hogy mit gondolsz.
Már jobban éreztem magam egy kicsit, ott ülni Tommal a saját zenénket hallgatva. Volt valami személyes ezekben a pillanatokban, nézni, ahogy az alkotásunk valami gyönyörűvé fejlődik, valami, ami tükrözi az érzelmeinket.
Végül megegyeztünk egy alap dallamban az új számmal kapcsolatban és a következő néhány órát azzal töltöttük, hogy a hangot vettük fel. Tom egyből elkezdett a hangszerekkel játszani, ahogy befejeztem, és úgy döntöttem, hogy egy ideig még nézem őt. De aztán felhozott valamit, ami újra előhozta az idegességemet.
-          Hívtak ma a producerek. Azt akarják, hogy legkésőbb jövőre álljunk elő egy albummal. Még azt is tervezik, hogy kijelölnek dátumokat a turné hirdetésére.
-          Oh – morogtam és belesüppedtem a székembe. A gyomrom összerándult és én közben a semmit néztem.
-          Bill?


Újra a testvéremre néztem. Ő pedig aggodalommal nézett engem. Amikor nem mondtam semmit ő közelebb húzta magát a székemhez egész addig, amíg el nem érte a vállamat, és megfogta azt.
-          Tudod, hogy végül vissza kell jönnünk, igaz?
-          Félek és nem tudom, hogy miért – sóhajtottam.
-          Nos, pontosan mi az, ami megijeszt? – kérdezte. – A zene készítés? Az hogy a színpadon vagy? Az interjúk? A sajtókonferencia? A fanok?
Felemeltem a lábaimat és a mellkasomhoz öleltem, és gondolkoztam.
-          Nem a zene, azt a részt szeretem.

-          Tehát a fanok? – kérdezte Tom. – Tudom, hogy voltak problémáink ezzel kapcsolatban a múltban.
Hirtelen már csak a gondolatától is, hogy fanokkal vagyok körbevéve, akár a nyugodtabb fajtával, klausztrofóbiám lett. – Lehet. Azt hiszem, más probléma is van.
Tom hátradőlt a székben.
-          Úgy gondolod, hogy szorongási problémáid vannak? Bármikor beszélhetünk egy terapeutával, ha gondolod.
-          Te jobb vagy bármelyik terapeutánál – mondtam. – De… nem tudom. Valami okból kifolyólag, az hogy visszamenjek a közéletbe megijeszt, annak ellenére, hogy te ott leszel mellettem.
Tom összeráncolt a szemöldökét és zavarba jött.
-          Nos, ha én nem tudok neked segíteni, akkor nem tudom, hogy mi tud. Sajnálom Bill, bárcsak többet tehetnék érted.
-          Ne aggódj emiatt – mondtam miközben felálltam. – Van még időnk mielőtt újra útra kelnénk. Talán csak egy kicsit több idő kell, hogy felkészüljek.

Bár a dolgok csak egyre rosszabbak lettek. A következő hetekben rémálmaim lettek azzal kapcsolatban, hogy kiabáló, mániákus fanokkal lettem körbevéve, akik közre zártak és én fuldoklom a testek tengerében. Általában levegőért kapkodva ébredtem ezekből az álmokból, a takaróm pedig szorosan rám volt tekeredve, ahogy álmomba forgolódtam.

Azt hiszem, Tom tudta hogy mi folyik, de meglepő módon engem annyiszor. Valójában eltűnt sokszor, elhagyta a házat órákra és engem pedig magamra hagyott. Alkalmanként írtam neki, hogy merre van, de mindig csak az a válasz jött, hogy nem sokára hazajön. Néha elmentem meglátogatni Shirot vagy más barátaimat, de többször otthon maradtam a gondolataimba merülve. Hova ment Tom? Mit csinált? Miért ment el ennyi időre? Ezek a kérdések emésztettek, de mielőtt megkérdezhettem volna ezt tőle már rég nyoma sem volt.

A héten ez már rutinná vált: Felkeltem egy rémálomból, megpróbáltam megkeresni Tomot és beszélni vele, de rá kellett jönnöm, hogy eltűnt, kábultan mászkáltam órákig a házban, néha kávét ittam vagy ettem valamit, vagy dalszöveget írtam, aztán annyira kimerültem a magányomba, hogy végül hamarabb lefeküdtem, mint ahogy Tom hazaért volna. Tudtam, hogy itthon volt, amikor aludtam – a jobb napokon a stúdióban ültem és zenerészleteket játszottam le, próbálva szöveget tenni rá, és néha elaludtam a kanapén, és csak órával később keltem fel arra, hogy rejtélyes módon egy takaró került rám.

De a magány kezdett eluralkodni rajtam, és egy este rávettem magam, hogy fent maradjak. Amikor Tom kocsijának fényszórói bevilágítottak az ablakon felemeltem a nehéz testemet és kicammogtam a bejárati ajtón és közelebb mentem Tomhoz, miközben ő leparkolta a kocsit. Ahogy kiszállt és meglátott engem ijedtnek tűnt.

-          Bill?
-          Hol voltál? – követeltem. A hangom durvább lett, mint ahogy képzeltem, bár túl mérges és fáradt voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen.
-          Segítséget kerestem – válaszolt. – Neked.
-          Azzal akarsz segíteni, hogy elhagysz engem? – ordítottam.
-          Oh, sajnálom – mondta megrémülve. – Nem akartam.
-          Akkor miért nem vagy sosem itt? – kiabáltam hisztérikusan.
-          Bill … - Feldúltnak tűnt. – Én… én nem segíthetek rajtad,így próbálok keresni valakit vagy valamit, aki vagy ami képes erre. Nem akartalak elhagyni téged.
Felbőszült voltam és el akartam fordulni Tomtól, de ő megragadta a vállamat és szívszorító fájdalommal nézett rám. – Gyerünk, menjünk be és beszélgessünk.

Még mindig nem érdekelt. Lesöpörtem a kezeit a vállamról és beviharoztam a lakásba, felbosszantott, hogy azt hitte, hogy egy kis beszélgetéssel mindent rendbe hozhat. Beszélgetés, beszélgetés… csak ezt csináltuk nagyon hosszú ideig, és sehova nem vitt minket. A beszélgetéstől nem érzem jobban magam, és nem segít az album elkészítésében, és nem is fog segíteni a szorongásomon.

Természetesen az utólagos megbánás 20/20 volt, de tudnom kellett volna, hogy az elmém ködös volt az alvás miatt. Bármilyen más esetben meghallgattam volna, tudtam volna, hogy nem akar engem bántani. De nem voltam ura ennek, ehelyett bezárkóztam a szobámba és behuppantam az ágyba.
Megint ez az álmom volt a fanokkal, de most valami más volt ez alkalommal. Ugyanúgy fuldokoltam, mint máskor, de aztán megláttam Tomot a tömegben. Pánikolt és utánam nyúlt, próbált megmenteni. Én is érte nyúltam, de a látásom elhomályosult, mielőtt megfoghattam volna őt. De éreztem, hogy a kezem valami meleget és szőröset megfogott és amikor felébredtem elégedettebb voltam, mint máskor. Az érzés megmaradt és kész voltam megkeresni Tomot és bocsánatot kérni tőle.
Lecammogtam a lépcsőn és Tomot kerestem, reménykedtem, hogy ott lesz. De nem volt, még amiatt sem, ami tegnap este történt. Elijesztettem? Vagy csak nem érdekli? Miért nincs itt? Mi a baja? Egyáltalán mit csinál?

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fel fogom hívni. Ha nem veszi fel, hagyni fogok neki egy üzenetet néhány igen csak megválogatott szavakkal. De mielőtt megtehettem volna,  Tom hívott engem.

-          Úton vagyok haza, és most tényleg – mondta rendkívül izgatottan. – És hoztam egy ajándékot is neked. Csak várd ki.
-          Tom….?
-          Bocsi, de most mennem kell. Nem sokára találkozunk.
Letette és ötletem sem volt, hogy miként kéne reagálnom. Megint lerázott, de ez alkalommal más volt. Nem csak úgy mondta, hanem olyan boldognak tűnt, mint még soha. És egy ajándék… mire gondolt? Vajon mit hozhat nekem?

Először kételkedtem abban, amit mondott, hogy visszajön, és csak hazudott nekem. De pár perccel később ajtócsapódást hallottam és Tom megjelent a szobámba. Fülig ért a szája és a kezében egy kicsi kutya ketrec volt.

-          Ülj le Bill – mondta izgatottan.
Nem tudtam, hogy mi tévő legyek így, hát szót fogadtam neki és leültem az ágyra.
-          Mi… mi az ott nálad? – Sugárzott az örömtől.
-          Bill, mivel nem tudtam segíteni a szorongásodon a fanokkal és a többi dologgal, így úgy gondoltam, hogy kihívás elé állítalak.

Tom kinyitotta a ketrecet és belenyúlt, majd valamit kivett… Na na… egy igazi kutya? Igen, ez egy igazi kutya! Egy kicsit, kíváncsi, ráncos kiskutya emelte fel a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Közelebb hozta hozzám, és óvatosan az ölembe helyezte ezt a kis csomagot. Túlságosan is lesokkolt a helyzet és nem bírtam mozdulni se, de ezen gyorsan túljutottam, mert nagyon cuki volt.
-          Ő itt Pumba – mondta. – Szeretném, ha gondját viselnéd. Nem az én kutyám, nem a mi kutyánk, hanem a TE kutyád. Ő egy angol bulldog és nagyon nyugodt természetű – a tökéletes társaság egy olyan ember számára, aki szorongással küzd.

Csak szótlanul néztem a testvéremre. Tényleg szerzett nekem egy kutyát? Ez volt a nagy terve a kezelésemre? Komolyan ezt csinálta egész héten?
Tom nagyot sóhajtott és leült mellém az ágyra.

-          Sajnálom Bill. Sajnálom, hogy egész hétre egyedül hagytalak, de meg akartalak lepni. Csak biztos akartam lenni benne, hogy jó döntést hozok meg. Rengeteg menhelyre és tenyésztőhöz mentem el,mire megtaláltam azt, amiről úgy gondoltam, hogy tökéletes lesz.

Ez volt a kinyilatkoztatása annak, hogy mennyire is ismert jól az ikrem, mert megolvadt a szívem Pumba látványától. Felvettem és a karomban tartottam, és nagy bőszen mosolyogtam, ahogy hozzám bújt. Olyan puha volt a kis ráncos bőre és a selyem szőre, és a sötét szemei élettel tele ragyogtak
Pumba alig hagyott ezután egyedül. Otthon cirógattam és, ha csak lehetőségem volt rá, akkor magammal vittem. Éjszaka pedig velem aludt az ágyban, és annyi képet töltöttem fel róla online amennyit csak lehetett. Még azt is elterveztük, hogy jön velünk turnézni – ezt az ötletet viszont sok győzködés követte, hiszen meg kellett győzni a producereket arról, hogy nem csak a hotelbe akarjuk magunkkal vinni Pumbát, de az interjúkra is – és hamarosan körbe is telefonáltak a helyzet megoldásaként.

Pumba volt a babám, az én egyetlenem. És mióta Tom nekem adta, úgy éreztem, hogy a testvérem egy része mindig velem van. Bármikor amikor szomorú voltam vagy ideges,  Pumba ott volt és felvidított. Már nem voltak aztán rémálmaim a fanokkal kapcsolatban, és hosszú idő óta először motivált voltam, hogy újra visszamenjek a zeneiparba és áténekeljem az éjszakát.


-          Napjainkban

Kimerültem mire visszaértünk a hotelba. Belebújtam a pizsamámba és lustán megmostam a fogam, majd bedőltem az ágyba. Pumba közelebb jött az ágyhoz és nyüszített, természetesen nem feledkeztem meg róla, felültem és megfogtam és betettem őt is az ágyba magam mellé. Most, hogy már felnőtt sokkal nehezebb lett, mint ezelőtt volt, de nem annyira, hogy ne bírnám el. Pumba lefeküdt a matracra és én közelebb bújtam hozzá, az álom is sokkal hamarabb utolért, ha közel voltam hozzá.
Mielőtt elaludtam, Tom odajött és még adott egy gyors fejsimogatást Pumbának.
-          Jó éjt mindkettőtöknek – szólt.
Ahogy lecsuktam a szemem, nem is bírtam más csinálni, csak mosolyogni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése