Minden, ami megmaradt

All that remained – mrsjennakaulitz  

Minden ami megmaradt  

Eredeti történet: LINK

Fordította: Kaycee

Tehát ilyen volt – egy sötét világban éltem, ahol minden csak fekete és szürke volt, mintha a „fény” és a „boldogság” meg sem született volna.

Hátat fordítasz a hangoknak a sötétben, figyelmen kívül hagyod őket, különben rájönnél, hogy mindenhol ott vannak, nyomasztanak és megfujtanak.

A fényképek, az interjúk, a showk, a hírnév és a ragyogás mögött erőltetett mosolyok és hamis integetések állnak. A sötét, a szürkeség, a csend, a suttogások és a fájdalom. Ez volt az egyetlen vigasz.

Még egy másik test melegsége a sajátjához érve sem nyújtott ilyen vigaszt. A lihegés a fülében, a kezek, amik megragadták a kezét, szorosan magukhoz húzva őt, ez sem jelentett neki semmit. Legalábbis nem úgy, mint régen. Még az elégedettség nyögései sem csillapították a nyugtalanságát.

Ahogy a lány elment, ahogy a hang abba maradt, egyedül maradt a gondolataival és az érzéseivel, és azt kurvára utálta. Bármennyire is próbálta, nem tudta elterelni a gondolatait a sápadt bőrének puhaságáról, az egyenes hajról, a bársonyos hangról… hiányzott neki, annyira hiányzott neki, és utálta, hogy már nem lehet az övé.

-          Ne felejtsd el elmondani, hogy szeretsz.

-          Sosem felejteném el.

-          Akkor mond.

-          Szeretlek.

-          Tudom.

Egy mosolyt erőltetett az arcára, a szemei pedig könnyben úsztak. Hiányoztak neki azok a napok, amikor még a világ színes volt, és amikor még a dolgoknak volt értelmük. Üresség tátongott benne újra, sebeket ejtett a belsőjében, és szinte megfojtotta belülről. A kisfiú hangja csengett a fülében, megtöltve a gondolatait és visszhangozva a fejében.

-          Tomi, hagy játsszak rajta.

-          Bill, nem tudod, hogy hogy kell, még a végén eltörnéd.

-          Akkor nem, ha megmutatod, hogy kell.

-          Akkor engedd, hogy megmutassam.

-          De tudom, hogy mit csinálok, kérlek Tomi…

Lehunyta a szemét, és még tisztán látta maga előtt azt a napot.

-          Rendben, tessék. Fogd meg itt, és itt.

-          Így?

-          Igen, aztán csak, pengesd meg.

És az arcán megjelent a mosoly, amit annyira szeretett. A szíve belesajdult, az üresség pedig csak fenyegetően növekedett.

-          Wow, ez szépen hangzik.

-          Igen, az biztos. Most egy másikat. Tedd az ujjaidat ide..

Tom hirtelen felült, tágra nyitotta a szemeit, és erőltette az emlékeit, hogy térjenek vissza az elméjébe. Lassan a zsebébe nyúlt és kivett egy képet, amit mindig magánál hordott azóta, amióta elvesztette őt. Egy fiú nézett vissza rá, akinek olyan fényes volt a mosolya, mint a napsugarak, ezzel színt öntve az életébe. Óh, mennyire hiányzott neki.

Nem maradt más, csak a csend. A csend és az egyre csak növekvő érzelmek léteztek már csak. Tom ennél többet akart, vissza akarta kapni a testvérét, de ez nem maradt más, mint egy dolog, amit mindig is akart. Ez nem valami olyan dolog volt, amit meg fog kapni.

-          Tudod, ha idősebbek leszünk, házasok meg minden, az nem fog jelenteni semmit.

-          Ezt hogy érted?

-          Nekünk. Ez nem fog semmit sem megváltoztatni, akkor is együtt leszünk, egy házban fogunk élni meg minden. Mert ennek így kell lennie.

-          Mindig így lesz, Bill. Csak te és én.

-          Meg a feleségeink, meg minden.

-          Haha, igen.

-          Vagyis… én és a feleségem, és te meg a nőid.

-          Igen – nevetett Tom.

Megengedte magának, hogy nevessen, hogy újra érezze azt, amit még akkor érzett. Bill sosem lett „idősebb”, valójában sosem lett több tizenháromnál. Nem volt elég erős, annak ellenére sem, hogy mennyire hangsúlyozta, hogy túl lesz rajta, nem tudta legyőzni mindazt, amit a világ hozzávágott. Még Tommal az oldalán, aki az ő harcát is képes volt harcolni, így is vesztett.

-          T-Tomi…

-          Itt vagyok Bill, itt vagyok.

-          Ígérj meg nekem valamit, rendben?

-          Bármi is az, csak mond.

-          Ha nem sikerül…

-          Bill, ne! Ne beszélj így, sikerülni fog, túl fogod élni.

-          Tomi… hallgass ide. Ez a harc… ez fáj. Már az orvosok is megmondták, hogy túl gyorsan terjed a rák, és én nem…

-          Nem, nem, nem! Élni fogsz, Bill! N-neked győznöd kell, hisz te vagy Bill, és te mindig nyersz.

-          Tomi, kérlek. Csak tegyél meg nekem valamit, ígérj meg valamit.

-          Bármit.

-          Amikor nem fog sikerülni.. amikor nekem ez nem sikerül, ígérd meg, hogy te majd győzni fogsz. Ígérd meg, hogy zenélni fogsz, koncertezni és elég hosszú ideig fogsz élni mindkettőnknek.

-          M-megígérem, Bill…

-          Ígérd meg, hogy sosem halunk ki.

-          Sosem fogunk, megígérem.

-          Ígérd meg, hogy megosztod a zenénket. Ígérd meg, hogy megosztod a zene iránti szerelmünket a világgal, és mindent.

-          Megígérem.

-          … Ígérd meg, hogy nem felejtesz el.

-          Sosem felejtelek el, Bill. Szeretlek, sosem foglak elfelejteni.

Akkor jelent meg az üresség, amikor ő elvesztette magát teljesen. Bill szemei végleg lecsukódtak, és az utolsó lélegzete elveszett a levegőben. A szorítása elgyengült, a gépek pedig sikítozni kezdtek monoton módon. Orvosok rohantak be, kiabáltak és pánikoltak, de Tom nem engedte el a kezét. Egész idő alatt, amíg az orvosok próbálták visszahozni őt, amíg Simone, Jorg és Gordon kint sírtak, addig ő fogta a kezét.

És most itt volt, hat évvel később, még mindig fájt neki, még mindig üres volt.

Még mindig egyedül, még mindig félt.

A könnyes szemein keresztül nézte a képet, Bill arca lassan elhalványult. Felemelte az egyik ujját és átfuttatta a képen, a könnyei pedig elkezdtek potyogni, egyre gyorsabban. A torka elszorult és levegő után kapkodott, képtelen volt összeszedni magát. Nem tudott mit csinálni – elveszett volt. A másik fele végleg elment, már nem volt a közelében, egy betegség miatt, amit nem tudott szabályozni. Ha visszamehetne, mindent megváltoztatna, és neki kéne… Neki kéne kiharcolnia a rákot magából, az ő testében lenne, csak hogy Bill ne érezze azt a fájdalmat. Tudta, hogy fájt neki, látta Bill szemeiben, a fájdalmat, ami a törékeny kis testét sújtotta.

Tom egyre jobban sírt, a testvére emléke kapcsán, ahogy ott haldoklott a szemei előtt. Azt kívánta, bárcsak meg tudná menteni őt.

De nem tudta, nem tette és most az élete hideg, üres és ikertelenül szürke.

Ősz volt megint. Október 5-e. Tom mélyen beszívta a csípős őszi levegőt, a levelek pedig ropogtak a léptei alatt. A fák arany barnában és a narancs árnyalataiban pompáztak és a szél susogott a levelek között. Bill imádta volna.

Tom megérkezett a céljához és leült a fűbe, a tarka levelekre. Nagyot sóhajtott és felnézett, a sírkőre, amibe a testvére neve volt vésve. Beleharapott az ajkaiba, és harcolt a könnyeivel.

-          Szia – köszörülte meg a torkát Tom. – Hogy vagy?

Tom torka elszorult és egy reszketeg sóhajt engedett ki. Annyira nehéz volt, így beszélni Billhez. Mindig is az volt. Még egyszer felnézett, és megnyalta a száraz ajkait.

-          Tudod, most van az évfordulód – nyelt egyet. – Már hat éve. Már hat éve nem láttalak.

-          Már hat éve nem hallottam a hangod. Hiányzik a hangod. Neked volt a legszebb hangod, annyira bársonyos… - A kezei remegtek, nem tudja ezt csinálni. Nem érezte helyesnek. Nem érezte magát teljesnek, egésznek vagy nyugodtnak, pont mint a filmekben. Üres volt. Ikertelen. Vissza akarta kapni Bill.

-          Oh, hoztam neked valamit – motyogta. De ha már itt tartott, folytatta. Letette a CD-t a remegő kezeivel a sírnak támasztva. – Ez már a második. Végre leszerződtettek minket. Ez az eredeti. Azt akarom, hogy a tiéd legyen.

-          Tudod, megfogadtam a tanácsodat. Azt, amikor azt mondtad, hogy nekem kéne énekelnem. Amikor azt mondtad, hogy jó hangom van. Tehát most énekelek, én vagyok az énekes – Tom nevetett. A levelek susogtak. Csend volt.

-          Az együttest Tokio Hotelnek neveztük el. Tudod, mert mondtad, hogy mennyire szereted Tokiót, és a hoteleket, tehát meggyőztem a többieket, Gustavot és Georgot, hogy hívjuk Tokio Hotelnek a bandát. Tetszik nekik, reméljük, hogy egy nap majd eljutunk oda.

Tom elrántotta a tekintetét, és egy zokogás tört elő. Hiányzott neki Bill.

-          Tudod, szeretnéd ezt az egészet. Magadba szívtad volna az egészet. A sok figyelem, amit kapunk, annyira gyorsan történik, alig bírom már. De te Bill, te imádtad volna. Mindig is szeretted a figyelmet. – Tom erősen szipogott, és dörzsölte a szemeit. Annyira nehéz volt. – Van ezen egy dal, amit én írtam. In Die Nacht a címe. E-emlékszel, hogy azt mondtad, hogy mindig is jobban szeretted az éjszakát? Nos, igen. Innen jött a cím. É-én… én ezt neked írtam, Bill. Nekünk. Van ez a sor… ich will da nicht allein sein, lass uns gemeinsam, in die Nacht… ez magunkra emlékeztet. Mi .. mindig azt mondtuk, hogy hogy fogunk örökké élni együtt. Tudod, nagyon hiányzol.

Az arcát a kezeibe temette, és zokogott, a szíve épp darabokra szakadt. Elvesztette a testvérét, a másik felét, az ikrét, a lelki társát. Már csak fél ember volt, aki egy fél életet élt. Mégis hogyan várhatják el tőle, hogy így éljen tovább? Képtelen volt rá.

Pár pillanattal később kinyújtózott, és hason lefeküdt a sír mellé, annyira közel Billhez, amennyire csak lehet.

-          Szükségem van rád Bill – nyöszörgött. – Hiányzol. Kérlek, gyere vissza hozzám. Nem tudom nélküled csinálni. – Becsukta a szemét és zokogott bele a hideg földbe, ami alatta volt. A lelke halott volt, csak úgy, mint a levelek a földön. Nem tudta így folytatni, ikertelen ikerként. Nem volt helyes. Nem volt fair. Miért Billnek kellett a rengeteg ember közül meghalnia egy ilyen betegség miatt? Miért nem érdemelt meg egy teljes és egészséges életet? Miért nem Tom?

-          Hé! – Tom hallotta, hogy Bill motyog, aggodalom jelent meg az arcán. – Miért sírsz Tomi? Tudod, hogy utálom, amikor sírsz.

-          Nem tudok mit tenni Billie – suttogta Tom. – Elmentél. Te…te halott vagy.

Bill sóhajtott, felemelte az egyik kezét és megfogta Tom arcát. Meleget érzett, életet érzett, és akkor Tom érezte, hogy van remény.

-          Emlékszel, hogy mit mondtunk Tomi? ’Sosem halunk ki’. Ezt mondtuk, te megígérted nekem. Emlékszel?

-          Emlékszem – zokogta Tom Bill kezébe. – De ez annyira nehéz, Bill, és te nem vagy itt..

-          Mindig itt vagyok veled, és neked. Csak hívnod kell, és én jövök. Sosem hagytalak el, és nem is most foglak. Egy olyan kis dolog, mint a halál, nem fog elvenni engem tőled.

-          Hát itt vagy – ismételte Tom. Szüksége volt arra, hogy hallja.

-          Mindig. Csak hívnod kell és én jövök. Melletted vagyok az örökké valóság végéig. Sose felejtsd ezt el, Tomi…

-          Nem fogom – zokogta Tom. – Nem fogom.

-          Ne felejts, ne felejtsd, ne felejts el engem…

Illúziók, illúziók. Ezek pusztították Tom elméjét, és ölték meg a szívét. Szürkén, üresen és lélektelennek tartva a világát. Nem volt béke, nem úgy mint a filmekben. Csak a szellem volt az ikrének és a szelleme egy olyan embernek, aki nem tudta egyedül kezelni az életét. Érezte, ahogy elenyészik a semmibe, a levegőbe, elhervadva. Nem bírt Bill nélkül élni, a teste nem engedte. Csak szürkeség volt abban a világban, ahol a levelek színesek voltak, és az egyetlen hang, ami a fülébe ragadt, az a hideg szél süvítése.

Semmi sem maradt, sem Bill, sem Tom, semmi. Semmi, csak színes levelek, az őszi csípős szél a levegőben. Minden, ami maradt, az a CD volt a fűben, befedve levelekkel, elfelejtve, mint a szellem szerű ikertelen iker, aki elenyészett az élet hátterében, halál.

Minden, ami maradt, szürke volt. 








Bármilyen megjegyzést szívesen fogadok. :)